10 éves a bitcoin – Az összeomlás éve

Az elmúlt év vérzivatarosan alakult a bitcoin piacán. A buborék kipukkanása után sokan a halálát, vagy legalábbis az eljelentéktelenedését vizionálják. Igazolva látják, hogy a legnagyobb kriptopénz a modern kor tulipánhagymája.

A közelmúlt eseményeire azonban érdemes távolabbi perspektívából is ránézni, és a tízéves születésnap alkalmából áttekinteni a bitcoin piacának eddigi történetét. Nekem úgy tűnik, hogy az utóbbi év hatalmas árzuhanása ellenére a bitcoin háza táján – egyelőre legalábbis – minden a legnagyobb rendben. Az abnormális mértékű mánia lecsengése után – a tulipánhagymával ellentétben – a korábbinál jóval magasabb szinten stabilizálódhat az árfolyam. Ráadásul az elmúlt három év és az azt megelőző időszak áralakulása megdöbbentő párhuzamot mutat. Tulajdonképpen mindez korábban egyszer már megtörtént. Ha az események csak a szokásos mintát követik a jövőben is, akkor minden okunk megvan az optimizmusra.

A kezdeti időszak

A hasonlóság kifejtése előtt azonban kezdjük a sztorit az elején. A genezis blokk 2009. január 3-ai megszületését követően a bitcoint még csak néhány szakember ismerte. Ez nem is volt baj, hiszen a bányászprogram kódja még jócskán tartalmazott kritikus hibákat, ebben az időszakban a kriptopénz még könnyen támadható és sérülékeny volt. Azonban különösebben nem akarták támadni, hiszen a bedöntésétől senki sem remélhetett (pl. shortolással) anyagi hasznot, a bitcoin amúgy sem ért semmit.

A következő hónapok a program hibáinak felderítéséről és javítgatásáról szóltak. Mindezt egy maroknyi lelkes kriptográfus és programozó végezte önkéntesen, akkor még Satoshi vezetésével. Őt azonban személyesen azok sem ismerték, akik együtt dolgoztak vele. A közösség az interneten tartotta egymással a kapcsolatot, a munka a virtuális térben folyt.

A munka hamarosan kézzel fogható gyümölcsöt is hozott, hiszen 2010. május 22-én megtörtént a világtörténelem első olyan ismert tranzakciója, melynek során valamilyen terméket vásároltak bitcoinért. Egy Laszlo Hanyecz nevű magyar származású amerikai vásárolt két pizzát, a tranzakció pedig 0,25 centre értékelte be a bitcoint. Ezt a napot Pizza Day” néven azóta is ünnepli a kriptopénz közössége.

Ugyanebben az évben jelentek meg az első bitcoin tőzsdék is. Ugyan kevés szereplővel és minimális likviditással, de ezek már folyamatos árjegyzést biztosítottak. Ennek az évnek a végén tűnt el Satoshi is a színről, róla azóta nem hallottunk. Minden bizonnyal úgy érezhette, hogy a műve nagyjából elkészült, legalábbis stabilan működik, innentől kezdve már nem az ő feladata csiszolgatni és szépítgetni azt. A bitcoin növekvő ismertségével párhuzamosan pedig nőtt annak is az esélye, hogy elveszíti inkognitóját. Egyre többen voltak kíváncsiak az ő valódi személyazonosságára, ha jelen marad, azt előbb-utóbb valaki kinyomozza. Ezt pedig mindenáron igyekezett elkerülni. Amúgy is, a bitcoin köré szerveződött tehetséges programozók közül volt kinek átadnia a stafétabotot.

A következő évben, 2011-ben már volt is egy mini mánia a bitcoin piacán, amit még mindig kevés szereplő, csekély likviditás, alacsony piaci kapitalizáció és könnyen manipulálható árfolyam jellemzett, ezért ennek a mániának különösebb jelentőséget nem tulajdonítunk.

A sztori bemutatását 2012-től kezdődően grafikonokkal megtámogatva folytatjuk. Ezeken jól látszik, hogy a piaci események négy élesen elkülöníthető szakaszra bonthatók, mindegyik időtartama nagyjából egy év. Az időszakokat külön-külön is ismertetjük. Alátámasztva azt a korábbi állításunkat, hogy ezek a szakaszok ismétlődnek, és a közelmúlt eseményei meghökkentő hasonlóságot mutatnak a korábbiakkal, a történet hátralevő részét négy év eltéréssel, párhuzamosan mutatjuk be.

Életjelek éve (2012 és 2016)

A tőzsdék forgalma 2012-ben már kezdett számottevővé válni, és ebben a környezetben a bitcoin egy viszonylag egyenletes tempójú, határozott emelkedéssel az év eleji 6 dolláros árát megduplázva fejezi be az évet. Kísértetiesen hasonlóan zajlik 2016.is azzal a különbséggel, hogy az év eleji 450 dolláros ár duplázódik meg. Ezekben az években a bitcoin egészséges életjeleket mutatott.

 

A Mánia éve (2013 és 2017)

Szintén nagyon hasonló jellegű 2013 és 2017 árfolyamalakulása. Kisebb-nagyobb törések által tarkítva, de alapvetően végig felfelé tendáló piacon az év utolsó hónapjaiban végképp elszabadul az őrület és kiteljesedik a mánia. Az árfolyam decemberben tetőzik, 2013-ban 1200, 2017-ben pedig 20 ezer dollár közelében.

 

Az Összeomlás éve (2014 és 2018)

A mániából való kijózanodás, az árfolyam összeomlása szintén ugyanazon forgatókönyv alapján zajlik 2014-ben és 2018-ban is. A nagy kilengésekkel tarkított egész éves zuhanás után a töredékére esik az ár 300 illetve 3500 dollár közelébe. Ezúttal a grafikonon ábrázoltuk az előző év decemberét is, hiszen mindkét esetben akkor tetőzött a mánia. Így be tudjuk azonosítani, hogy az összeomlás pontosan milyen árszintről indult el.

 

A Vergődés éve (2015 és talán 2019)

Az összeomlás után érdektelenségbe fulladó kereskedéssel telik el 2015, a bitcoin a 200 és 300 dollár közötti ársávban vergődik. Valójában a vergődés nem tart egész évben, hiszen novemberben felfelé kilép a sávból, és attól kezdve már ismét határozott életjeleket kezd mutatni. Így fordulunk át a következő évbe, hogy a ciklus megismételje önmagát. Nagy kérdés, hogy vajon 2019 is a vergődés éve lesz-e.

 

Mit tartogat a jövő?

Ha a múltbéli analógiát komolyan vesszük és alkalmazzuk a jövőre is, akkor 2019-ben a bitcoin ára nagyjából 3 és 4 ezer dollár körül vergődhet, 2020-ban életjeleket mutatva megközelítheti a tízezret, majd 2021-ben jöhet az újabb mánia. De egyáltalán nem vennék mérget rá, hogy valóban így is fog történni. Ugyanis ez a predikció csak a múlt ritmusának vak kivetítése a jövőre, különösebb megalapozottság nélkül.

A magyarázat nyomában

Megnyugtatóbb lenne valamifajta hihető magyarázatot találni a történtekre, vagy legalábbis ráérezni az események logikájára, amiből aztán érthetővé válik, hogy vajon miért pont úgy és olyan sorrendben zajlottak le a dolgok, ahogyan. Ebből talán világossá válhat, hogy milyen hatások idézték elő 2016-tól kezdődően a régi minta újrajátszását, és vajon reális-e, hogy ez folytatódik a jövőben is. Mindez segíthet beazonosítani azokat a kritikus tényezőket, amelyek kitéríthetik az eseményeket a megszokott kerékvágásukból. Azt gondolom, hogy a bitcoinba kódolt működési szabályok és az emberi természet sajátos kölcsönhatása éppen egy olyan hihető magyarázattal szolgál, amelyet keresünk. Lássuk miért.

A lehetséges magyarázaton elgondolkodva eszünkbe juthat, hogy az áralakulásban megfigyelt négyéves periódus máshonnét is ismerős lehet. Valóban, a bitcoinok keletkezési üteme épp négy évente feleződik. A kezdeti időkben még 50 újonnan teremtett bitcoin járt annak a bányásznak, aki megtalált egy blokkot. Később azonban a bányászok jutalma a program előírásainak megfelelően már kétszer is feleződött, először 2012-ben (25 bitcoinra), majd 2016-ban (12,5 bitcoinra). Épp az Életjelek éveiben. Vajon ez valami véletlen lenne? Szerintem nem az.

Egy feleződés drasztikusan csökkenti az új bitcoinok kínálatát, ami árfelhajtó hatású. És valóban, az Életjelek éveiben szép és viszonylag egyenletes áremelkedést figyelhettünk meg. A kínálat csökkenése ugyan egy hirtelen, drasztikus esemény, de ez a piac szereplőit nem éri váratlanul. Mindenki pontosan tudja előre, hogy mi és nagyjából mikor fog bekövetkezni, számítanak rá, van idejük felkészülni. Éppen ezért a feleződés csak fokozatos, időben elnyúlt áremelkedést idéz elő. A mértékét tekintve pedig ha jobb híján azt feltételezzük, hogy a bitcoin piacára egyenletes tempóban érkezik új pénz, vagyis a nettó pénzáram időben állandó (amúgy ezt nincs különösebb okunk feltételezni), akkor az árnak a duplájára kéne emelkednie (és nocsak, az Életjelek éveiben pont a duplájára növekszik az árszint).

A magyarázatunk szerint az emberi természet hajlama a mániákus buborékfújásra ekkor szépen lassan, de visszavonhatatlanul aktiválódik. A határozottan és egyenletesen emelkedő ár egyre többek figyelmét kelti fel. A felerősödött figyelem újabb keresletet és áremelkedést generál. Az újabb áremelkedés pedig még többek figyelmét kelti fel. Működésbe lép a pozitív visszacsatolás, egyre határozottabban bontakozik ki a felfelé törő spirál. A sztori a címlapokra kerül, a háziasszonyok is rohannak bitcoint vásárolni. Elérkeztünk a Mánia éveihez.

Ami ezután következik, az szükségszerű, a mániák elmaradhatatlan része. Az abnormális szintre emelkedett hájpot nincs ami tovább hajtsa. Mindenki megvette már a bitcoinjait, további kereslet már nem tud generálódni. Elindul a lejtmenet és nincs ami megállítsa. Az Összeomlás éveiben a töredékére esik az árfolyam. Az újságok temetik a bitcoint. Azt írják, hogy ez is csak egy tulipánhagyma volt. Csakhogy a bitcoint valójában az mégiscsak megkülönbözteti a tulipánhagymától, hogy az árszint a mánia lecsengése után, a Vergődés évében jóval magasabban stabilizálódik, mint a mániát megelőző Életjelek évében.

A Vergődés éve arra szolgál, hogy teljesen megtisztuljon a piac. A bitcoinról már nincs szó az újságokban, még csak nem is temetik, egyszerűen csak érdektelenségbe fullad. A pánikszerű eladások ideje már elmúlt, az ár nem esik tovább. De az elkeseredett, reményvesztett, sok pénzt bukó befektetők eladásai még sokáig súlyos teherként nehezednek a piacra. A gyenge kezekből hosszú ideig tart kicsavarni az utolsó bitcoinokat is. Mire ez a folyamat lecseng, lassan el is érkezünk a bányászjutalom következő felezési időpontjához. A megtisztult piacon újra beköszönt az Életjelek éve.

Kialakulhat-e egy újabb mánia?

Vajon az események ciklikus láncolata fennmarad a jövőben is? Kialakulhat újabb mánia a bitcoin piacán? Azt gondolom, hogy erre van esély, de több dolog is megakaszthatja a folyamatot. A jó hír az, hogy a blokkok után járó jutalom jövőre menetrendszerűen biztosan feleződni fog (6,25 bitcoinra). Tehát 2020 akár ismét válhat egy újabb mániát megalapozó Életjelek évévé.

Azonban szükséges feltétel még, hogy a szabályozás ne változzon globálisan ellenségessé. Jelenleg ebből a szempontból nem rossz a helyzet. De attól félek, hogy ha a szabályozók számára szép lassan világossá válik, hogy milyen csodák születhetnek programozható decentralizált platformok segítségével (mint például az Ethereum), akkor a kriptoeszközökkel kapcsolatos barátságos hozzáállás hamar ellenségessé fordulhat. A lehetségessé váló csodák ugyanis olyanok, amelyek működésére a szabályozóknak nincs érdemi ráhatása, az ilyesmit pedig ők nem szokták szeretni.

A mániához szükséges további feltétel még, hogy a technológiában érdemi újítások szülessenek. Jelenleg a bitcoin tömeges elterjedésének és használhatóságának skálázási akadálya is van. Ugyanis a hálózat aktuálisan közel sem tud annyi tranzakciót kezelni, amennyire igény lenne egy világszerte használt népszerű pénzügyi termék esetében. Szerencsére nem kizárt, hogy ezen a téren történjen előrelépés. Ezen kívül probléma még a bitcoin hálózat pazarló energiafogyasztása. Nem hiszem, hogy önmagában ez megakasztana egy kialakulófélben levő mániát, de ha a bitcoint hosszú távon szeretnék sikerre vinni, akkor ezzel a kérdéssel is kezdenie kell majd valamit a közösségnek.

Ha minden feltétel teljesül, és jön is menetrendszerűen a következő kriptománia, akkor még elképzelhető az is, hogy nem a bitcoin piacán fog kialakulni. Esetleg a bitcoin egy versenytársa veszi majd át a trónt, és a következő mániának az lesz a középpontjában.

Természetesen az sem teljesen kizárt, sőt nagyon is valószínű, hogy végül valami olyasmi történik majd, amire most még egyáltalán nem számítunk.

Forrás: Superposition.hu

 

 

A Bitcoin 10. születésnapjára

2009. január 3-án indult el egy hálózat, ami először tette lehetővé, hogy bárki értéket tudjon átadni az interneten hasonlóan korlátlanul mint információt. Az átadható értéket a hálózat saját elszámolási egységében a Bitcoinban méri. Születése óta vitat tárgya, hogy ez az egység valóban képvisel-e értéket.

A vitát pragmatikusan lezárhatnánk arra utalva, hogy valami, ami állandó és általános hitetlenkedések és támadások ellenére 10 évet nemcsak, hogy túlél, de ma sem lebecsülendő piaci árral rendelkezik az csak akkor lehet értéktelen, ha az azon dolgozó sokezer informatikus és Bitcoin-t birtokló sok millió befektető mind hülye. Aki a jelenség magyarázataként az emberi hülyeséget, mániát választja megspórolja magának néhány nehéz értékelméleti és informatikai fogalom megértését a Bitcoin következő születésnapjáig, amit az gyakran még magasabb ár mellett ünnepel.

Feltéve, hogy ön már ma nyitott a jelenség egy olyan magyarázatára ami innovációt feltételez, meghívom egy áttekintésre mi újat hozott és ígér a Bitcoin és milyen vele kapcsolatos félreértések vezettek mégis számos kudarchoz és pénzügyi veszteséghez.

Ma két választásunk van érték átadására. Ha személyesen találkozunk akkor készpénzben fizethetünk, de ha nem akkor egy pénzügyi közvetítőt, bankot, kártyatársaságot használva utalhatunk. Hétköznapjainkban és általában elegendőek ezek az alternatívák, de könnyű belefutni határaiba, banki szünnapokon vagy egy távoli üzleti partnerrel. A pénzügyi közvetítők lassabban és drágábban dolgoznak, mint ahogy azt a mai technológiai fejlettség mellet elvárnánk. Tanúi vagyunk rendszeres visszaéléseknek amikor az ügyfelek adatait a közvetítők hibájából, sőt egyetértésével az ügyfelek érdekei ellen használják.

A Bitcoin hálózat nem más, mint egy új pénzügyi közvetítő. Új, hogy annak működését nem emberek, intézmények vezérlik, hanem egy program, amit bárki futtathat, sőt módosíthat. Hogyan válhat egy ilyen hálózat megbízható közvetítővé? A hálózati többség egyetértésével.

A többségi egyetértés a hálózatban résztvevő számítógépek között alakul ki matematikai bizonyításokat követve. A számítások eredményként minden a hálózatban résztvevő számítógép saját maga győződik meg arról, hogy a többség véleménye szerint mely számlákon vannak a véges számú Bitcoinok. Amíg azok, akik a Bitcoinok könyvelését hamisítani próbálják kisebbségben vannak addig azok a tevekénységé hatástalan.

Egy technikai részlete a hálózatot alkotó programnak, hogy adatait egy “blockchain” formájában tárolja. Ez a technikai részlet kiragadva a Bitcoin konstrukciójából, mint egy varázsszó terjedt el hasonlóan a .com -hoz az ezredfordulón. Technikailag tarthatatlan ígéretek sokaságát indokolták ezzel a varázsszóval. A blockchain valóban egy hasznos építőeleme lehet egy rendszernek, de nem tesz mindent arannyá. A legtöbb az ezredfordulón indított .com eltűnt a befektetők pénzével együtt, de ma pl. az Amazon élve megeszi a kiskereskedelmet. A következő évtizedben nyilvánvaló lesz az a néhány az Amazon-hoz hasonló sikertörténet, de az aki szakmailag kívülálló kisbefektetőként ICO-kat jegyez majdnem biztosan értéktelen sorsjegyeket húz.

Hasonlóan csábító a Bitcoin piaci sikerét ismételni egy valamilyen okból jobbnak tartott, fiatalabb kriptodevizával, legyen az a Bitcoinnál több funkciót ígérő Ethereum, vagy a Ripple, ami kompatibilisebbnek tűnik a bankrendszerrel, a Zcash, ami a Bitcoinnál titkosabb vagy Bitcoin Cash, Bitcoin SV, Bitcoin Gold amik egyszerűen csak lopni próbálják a bevezetett Bitcoin márkát. Minden valamirevaló informatikus könnyen talál javítható részletet a Facebook programjában vagy akár magában az internet-ben. Ennek ellenére egyetlen épeszű befektető sem pénzelné egy alternatíva fejlesztését egyedül erre a javításra támaszkodva, mert már megértette, hogy a Facebook vagy az internet hálózati értéke sokkal nagyobb, mint amit egy kis használati előnnyel be lehetne hozni. A Bitcoin helyzeti előnyét tekintve is hasonló a helyzet.

Az alternatívák fejlesztésénél sokkal jobb megtérülést ígérnek a Bitcoin hálózatra épülő megoldások, mint pl. a Lightning Network, ami gyakorlatilag korlátlan mennyiségű és gyakoriságú Bitcoin fizetéseket bonyolít le úgy, hogy azoknak csak nettó eredménye kerül rögzítésre a Bitcoin blokkláncán. A Lightning Network működése emlékeztet a bankrendszer hierarchikus elszámolására, de azzal ellentétben teljesen automatizált. Az ún. side-chain megoldások nem versenyeznek a Bitcoin hálózattal, hanem annak elszámolási képességét használják és funkcióját bővítik.

Sokan gondolják, hogy a Bitcoin sorsát egy állami beavatkozás megpecsételné. Ez ellen szól, hogy az államokkal szemben a Bitcoin egy globális jelenség. Ami az egyik államban illegális máshol rendben lehet, sőt a Bitcoin helyi korlátozása a többiek számára lehetőség innovatív vállalkozásokat és tőkét vonzani. Nagy bátorság, inkább botorság kell ahhoz, hogy egy ország kizárja magát egy ígéretes technológiából. Egy nagy jegybank által kibocsátott, a Bitcoinhoz hasonló technológiájú kriptodeviza eséllyel indulhatna a Bitcoin hálózati értékét behozni. Kérdéses azonban, hogy ezt a lépést a nagyok közül bármelyik egyedül megtenné, hiszen, ha az új devizaforma használata valóban jelentős használati előnyt kínálná a régi devizaformával szemben, akkor az új iránti kereslet előre kalkulálhatatlan árfolyammozgást válthatna ki nagy devizák között. Egy globális, közös, bárki által használható valuta létrehozására a jegybankok által eddig sem technológiai korlátokon bukott el. Ha felállna egy globális valuta, ami valódi és jelentős használati előnyre támaszkodik a jegybankok támogatása nélkül, akkor látványos és turbulens mozgásokat kellene látnunk annak árfolyamában, ahogy az keresi értékét jegybankok pénzeiben mérve. Ezt látjuk a Bitcoin árfolyamában.

A Bitcoin létrehozott egy globális automatizált pénzügyi közvetítőt, ami véges mennyiségű elszámolási egység könyvelését végzi a matematika megvesztegethetetlenségével. Automatizált működése jelentős előnyöket kínál a kereskedelemben. A Bitcoin véges kínálata befektetőket vonz, amikor a jegybankok növelik a pénzeik mennyiségét. Kereslet egy politikai befolyásmentes fizetési hálozatra nem csak feketepiaci szereplők, vagy gazdasági szankciók által sújtott politikusok között nő. Nemrég a német kormány vizsgálta annak szükségességét, hogy egy európai alternatíváját hozza létre az amerikai kormány által nyomás alá helyezett SWIFT hálózatnak.

A Bitcoin sokkal többet ért el 10 éve alatt, mint amit neves közgazdászok sora lehetségesnek tartott, de még messze nem mindent, amit azok az informatikusok látnak benne, akik dolgoznak továbbfejlesztésén. A szoftver kezdetben csak támogatta, majd sorra formálta át társadalmunk építőelemeit – a Bitcoinnal sorra került a pénz is.

Blummer Tamás

Kit csaptunk mi be, Pelikán elvtárs?

Oroszországban törvénnyel betiltották az utcai pénzváltók árfolyamtábláit, le kell őket szedni, ne szembesüljön már a polgár állandóan azzal, mennyit (nem) ér a pénze kemény nyugati fizetőeszközben, dollárban meg euróban.

Forrás: Vakmajom a Facebookon

2001 ismét

A 2018-as év esése sokaknak meglepő volt, pedig volt rá szerintem egy jó analógia: a 2000-es év. Akkor egy komoly eszközárbuborék alakult ki (habár valójában csak egy piacon, nem többön, mint most), ám a jegybanki kamatemelések megtörték mind a gazdaság, mind a tőzsde lendületét, annak ellenére, hogy korábban nem látszottak komolyabb problémák a reálgazdaságban.

A helyzet szerintem most is hasonló volt. A jegybanki kamatpolitikák komoly eszközárbuborékot hoztak létre számos piacon  (részvények, kötvények, ingatlanok) a korábbi években, ám amikor a kamatemelések elindultak, illetve (ami talán még fontosabb), hogy a pénznyomtatás pénzvisszaszívássá alakult, akkor egymás után adták meg magukat a piacok: először figyelmeztető jelként Argentína, Törökország, majd sorban a többiek is, végül szokás szokás szerint a legerősebb is beesett: az amerikai részvénypiac. Könnyen lehet, hogy ez – mármint a törölköző bedobása USA-ban – a jelenlegi eső szakasz végét jelenti egyelőre, ám szerintem a forgatókönyv hosszabb távon továbbra is a 2001-2003 közötti időszak, érdemes az akkori periódust tanulmányozni annak, aki nem élte át. Akkor az eszközáresés/Nasdaq buborék kipukkanása után a gazdaságok lelassultak, de nem volt komoly válság, csak kisebb recessziók egyes országokban (természetesen volt török és argentin összeomlás akkor is), ám a túlértékelt piacok leeresztése (valuation compression), plusz a vállalati profitok csökkenése mégis hosszantartó tőkepiaci szenvedést okozott: az S&P a tetejéhez képest kb. felére, a DAX majdnem negyedére esett 3 év alatt.

A kereskedelmi háború és a piacok visszahatása a gazdaságra jelentős, de nem halálos ütés, így hasonlóan az akkori helyzethez most is inkább lassulásra vagy enyhe recesszióra lehet csak számítani, de a pénzvisszaszívás folyamatosan nyomás alatt fogja tartani az eszközpiacokat. Emiatt szerintem a 2019-es sem lesz jó év a befektetőknek.

Ami Magyarországot illeti, itt szerintem nagyjából láttuk a növekedés tetejét, a kínai lassulás szép lassan begyűrűzik hozzánk is (de a lakossági fogyasztás ezt jelentős mértékben ellensúlyozza még jópár negyedéven át): a növekedés 2-3%-ra lassul 2019-2020-ban, felfelé kúszó infláció, és mélyben maradó kamatszint mellett, a forint időnkénti begyengülésével/lecsorgásával párhuzamosan (a nagy kérdés inkább 2021: ha nem lesz EU pénz, és a fogyasztás is kifúj egyszer, akkor mi fogja hajtani a gazdaságot?). Ilyen környezetben sem lesz könnyű reálhozamot csiholni.

https://economics.rabobank.com/publications/2013/september/the-turkish-2000-01-banking-crisis/

https://economics.rabobank.com/publications/2013/august/the-argentine-crisis-20012002-/

https://www.thebalance.com/2001-recession-causes-lengths-stats-4147962

 

“Start-up”: game over

Csődbe mehet a Ofo: a kínai bringameosztó kifogyott a lóvéból, a nemrég még 2 milliárd dollárra értékelt pénzégetőmű havonta 25 millió dollárt füstöl el, és most arra sincs pénze, hogy az ügyfelek által visszakért 14 dolláros letétet kifizesse, ha 10 millióan kérik egyszerre… A Mobike nevű konkurrense is borulgat, európai érdekeltségeiket eladogatják. Sic transit gloria mundi, egy-két év, és a start-up kifejezés is teljesen el fog tűnni a nyelvből, mert a mai “kurva gyorsan gazdag leszek a semmiből” jelentése pillanatok alatt át fog alakulni “profitot nem termelő lóvéégető”-vé és senki nem fogja használni többet. (Jó új cégek persze mindig lesznek, csak más összefoglaló név alatt.)

 

Forrás: Vakmajom a Facebookon

Hogyan húznak le minket akaratukon kívül a bankok és a biztosítók?

Az egyenlőség átka

Magyarországon dübörög az ingatlanpiac. A lakásárak rengeteget emelkedtek az utóbbi időben, ezért egyre nagyobb arányban van szükség banki finanszírozásra. Ezt a cikket megtörtént eset ihlette. Egy, a pénzintézet szempontjából viszonylag jó helyzetben lévő ismerősöm szeretne felvenni hitelt, hogy első lakását meg tudja vásárolni. Tudatos fogyasztóként bejárta a bankokat és ajánlatokat kért az elérhető hitelekről. A banki gyakorlatok nagyon eltérőek voltak, ahogy a kikalkulált THM-ek is. A kettő közötti kapcsolat mégis hamar egyértelművé vált.

A begyűjtött ajánlatokat kétfelé lehet bontani. Van bank, amelyik csak arra kíváncsi, hogy hitelképes-e az ügyfél. Ennek mérlegelésekor meghatározó jelentőségű indikátor a JTM (jövedelemarányos törlesztőrészlet mutató). Az MNB előírása alapján ez a mutató, ha magasabb egy bizonyos szintnél, az ügyfél nem igényelhet kölcsönt. Persze számos más mutatószám és feltétel is van, aminek meg kell felelni ahhoz, hogy egyáltalán ajánlatot kapjon az ügyfél.

A másik esetben a hitelképes igénylőt kategóriákba sorolják az alapján, hogy a bank mennyire tartja őt kockázatosnak. Nem mindegy ugyanis, hogy mekkora a fedezet a hitelösszeghez képest, a törlesztő a havi jövedelemhez képest, de még az adós életkora is számít. Minél több adatot adunk meg, annál kisebb lesz az információs aszimmetria a hitelező és hitelfelvevő között, ezért a bank jobban meg tudja ítélni, hogy milyen várható hitelveszteséget ér el átlagosan az adóson. A bank nem szociális intézmény. A várható hitelveszteséget bele kell, hogy építse az áraiba (legyen ez most az egyszerűség kedvéért a kamat). Ha a bank jobb ügyfélnek tart minket, akkor hajlandó lesz alacsonyabb kamaton is hitelezni bennünket. Az evidens, hogy ez jó a hitelfelvevőnek. De miért éri ez meg a banknak?

Nézzünk egy banki példát!

Van két, szinte mindenben teljesen megegyező bank, amely ugyanabban az országban tevékenykedik. Mind a két bank csak lakáshitelezéssel foglalkozik. Az egyik bank, az „Egyenlőség és Testvériség Bank” a hitelképesnek talált ügyfelek mindegyikének 6 százalékon tesz ajánlatot. Egyéb díjak most nincsenek. A „Kapitalista Bank” három csomagot kínál annak függvényében, hogy kit mennyire kockázatos ügyfélnek tart. Az „A” besorolás a legjobb, a „B” a közepes, a „C” a legrosszabb. Az országban háromféle ember szeretne felvenni hitelt, ők egyenlő arányban oszlanak el a társadalomban.

Az „A” csoport tagjai jól keresnek, stabil állásuk van, éppen csak egy kevés kis pénzre van szükségük, mert nemrég felmentek a lakásárak. Várható hitelveszteségük elhanyagolható, ha valami miatt mégsem fizetnének. A felvett hitelhez képest nagyon sokat ér az általuk vásárolt lakás, ami megvédi a bankot a veszteségektől. Várható hitelveszteség: 0 százalék. A „B” csoport tagjainak átlagos fizetésük van, állásuk viszonylag stabil, de a lakás értékéhez képest jelentős hitelt szeretnének felvenni. Ha nagyon beesne az ingatlanpiac, akkor a vásárolt lakás már nem fedezné a teljes folyósított hitelösszeget. Várható hitelveszteségük 0,5 százalék. A „C” csoport tagjainak átlag alatti fizetésük van, állásuk olykor bizonytalan, jelentős megtakarításuk nincs, ezért csak az állam által elvárt minimum önerőt tudják felmutatni, így a lakásvásárlás jelentős része hitelből történik. Kisebb ingatlanpiaci gyengélkedés esetén is nagy az esélye, hogy a lakás értéke a hitelösszeg alá csökken. Várható hitelveszteségük 1 százalék.

Abból kiindulva, hogy mindhárom csoport tagjai tudatos hitelfelvevők, és a bankok között a kamat meghatározásán kívül nincs különbség, mindkét bank ajánlatait meghallgatják és racionálisan döntenek.

Az „Egyenlőség és Testvériség Bank” mindenkinek 6 százalékon ad hitelt és 3 százalékot kifizet a betéteseinek. A fennmaradó 3 százalék profitból elvisz 0,5 százalékot a várható hitelveszteség, 1,5 százalékot az összes egyéb banki költség, így 1 százalék megmarad profitnak. (Az árazási logika talán úgy egyszerűbb, hogy 1 százalékot szeretne a végén keresni a bank és ez alapján állapítja meg az ügyfélnek a 6 százalékos árat.)

A „Kapitalista Bank” 3 ügyfélcsoportot határoz meg, de a nap végén mindegyikkel 1 százalékot szeretne várható értékben keresni. Nézzük, hogy is kellene áraznia? Mit tesznek az ügyfelek? Az „A” ügyfelek jobb kamatot kapnak a Kapitalista Banktól, ezért minden „A” ügyfél tőle veszi fel a hitelt és a bank 1 százalékot keres rajtuk. A „B” ügyfelek mennek ide is, oda is. A „C” ügyfelek pedig inkább az „Egyenlőség és Testvériség” Bankot választják, mivel ott 6 százalékért kapnak hitelt a 6,5 százalék helyett. Nézzük, hogy néz ki ebben az esetben az Egyenlőség Bank nyeresége. Az átlag 1 százalék profit nem rossz, de pont azokon az ügyfeleken keresne jól a bank, akik a másik banknál fogják megkötni a szerződést. Tegyük fel, hogy a jobb ajánlata miatt a C ügyfelek mindegyikét és a másik bankkal megegyező ajánlata miatt a B ügyfelek felét tudja megnyerni, így átlagosan 0,67 százalék lesz az Egyenlőség Bank profitja. A Kapitalista Bank, mivel minden ügyfélen 1 százalékot keres, 1 százalékos átlagprofitot ér el.

A tulajdonosok biztos nem lesznek boldogok, hogy a profitjuk 33 százalékkal alacsonyabb. Kamatemeléssel lehetne orvosolni a problémát, de akkor meg a B ügyfelek is elpártolnak. Mindent összevetve, amelyik bank nem kategorizálja az ügyfeleit, versenyhátrányt szenved el. Valahányszor egy profitorientált intézmény nem tesz különbséget az ügyfelei között és nem méri fel a helyzetüket, nem csak velük, hanem magával is kiszúr. A nem differenciált árazási politikával a bank valójában a jó adósokon akarja visszanyerni a rossz adósokon elbukott hitelveszteséget. Ezáltal egyfajta transzfert hajt végre az ügyfelei között, amivel a jó adósok rosszul, a rosszak pedig jól járnak.

Hétköznapi példa erre a jelenségre a bliccelés intézménye. A viteldíjba belekalkulálják, hogy a bliccelők nem vesznek jegyet, így az ő utazásukat a többi utas állja. A helyzet annyiban más, hogy a BKV nem profitorientált cég, így nem fogja felemelni az árat az egyensúlyi szintre, aminek az lesz a következménye, hogy veszteséget termel, amit adófizetői pénzből fognak kipótolni. Kitágítva a kérdéskört, az adófizetés is erről szól. Ha nem lenne adócsalás, lejjebb lehetne vinni az adókulcsokat.

Mi a helyzet a biztosítóknál?

A bankoknál a hitelveszteségeket emeltem ki, de talán a várható veszteségek pontos becslése még fontosabb egy olyan iparágnál, mint a biztosítási. A biztosítási cégeknél matematikai (valószínűségszámítási, statisztikai) és közgazdasági (pénzügyi, befektetési, számviteli) ismeretek felhasználásával, a gyakorlatban felhasználható, számszerűsített válaszokat kell adni a kockázatok pénzügyi hatásaira és azok kezelésére. Ezekhez a számításokhoz rengeteg adatra van szükség, amelyeket nem egyszerű és nem olcsó begyűjteni az ügyfélről. Pedig a banki példához hasonlóan egy „jó ügyfél” jól járhat bizonyos adatok megadásával. Nem véletlenül lesz olcsóbb idővel a kötelező felelősségbiztosítás, ha sokáig nem okozunk balesetet. A biztosító ugyanis a múlt adataiból indul ki, és ismeri meg a vezetési szokásainkat. Később a karambolmentes múltunknak köszönhetően azért tudja csökkenteni a befizetéseinket, mert az átlagnál jobb ügyfélnek tart minket. (Jó lenne, ha nem kellene éveket várni arra, hogy jobb kategóriába kerüljünk.) Természetesen a tapasztalatnak van szerepe a vezetési képességeinkben, de valójában nem ezért csökken feltétlenül a biztosításunk díja.

A biztosító is kategorizál

Habár egy fiatal sofőrről még nem áll rendelkezésre nagyon sok személyes információ, de a korcsoportra jellemző statisztikákból meg lehet állapítani, hogy ebben a korosztályban milyen kockázati felárral kell számolni. Csoporton belül tehát megint egységes az árazás, így fiatal sofőrként kénytelenek vagyunk a gyorshajtók és szabályszegők balesetei miatt a korcsoportunk rosszabb baleseti átlagára kiszámított díjakat fizetni. Ha a biztosítók valahogy meg tudnák állapítani, hogy a fiatal sofőrök közül ki az, aki megbízhatóbb, akkor az előző (banki) példa alapján versenyelőnyre tudnának szert tenni. A megbízható, megfontolt fiataloknak jobb árakat kínálhatnának, mint a konkurencia, ezért ezek az ügyfelek jó eséllyel átpártolnának hozzájuk. Van is erre már megoldás. Egyes biztosítóknál van lehetőség a befizetéseink csökkentésére úgy, hogy a kocsinkba szereltetünk egy készüléket, amely nyomon követi, rögzíti vezetési szokásainkat. Ez nem csak a kategorizálásban segít a biztosítónak, hanem az autó használóját is arra ösztönzi, hogy biztonságosabban vezessen, amivel csökkentheti a díjakat. Másik példa a fitneszórák használatának előretörése a biztosítóknál. A készülékek folyamatosan nyomon követik az aktivitásunkat és az egészségügyi állapotunkat, ezért egyre több biztosító kínál ösztönzőket az ügyfeleinek, hogy használják ezeket és az óra adatait osszák meg a társasággal. Továbbá bizonyos célok elérése esetén (például a napi mozgás teljesítése) az ügyfél pénzt kap a biztosítótól.

Ami mellett nem mehetünk el szó nélkül

A pusztán közgazdasági szemlélet nélkülöz minden szolidaritást. A rendszer győztesei kapják a jobb ajánlatot, kevesebbet fizetnek a biztosításért, csakis azért, mert egy algoritmus vagy formula őket hozza ki jobbnak. Ha valakiről az átadott adatok miatt kiderül, hogy súlyos beteg, gyakorlatilag az élete kerülhet veszélybe. Ki kötne biztosítást pusztán üzleti alapon egy olyan emberrel, aki szinte biztosan drága orvosi ellátásra szorul, ami sokba kerül a biztosítótársaságnak? Pontosabban kötni lehet, hogy kötnének, de jóval magasabb áron. A cikkben végig arról volt szó, hogy az átlagnál jobb helyzetben és besorolással rendelkező ügyfelek hogyan tudnak megszabadulni a „potyautasok” által generált többletköltségeiktől.

Véleményem szerint, ha már mindent kategorizálunk, akkor ezt a potyautasokkal is meg kell tennünk. A potyautasságáról van, aki tehet, van, aki nem. A társadalomnak felelősen kell dönteni arról, hogy melyik potyautasságot engedi, melyiket tűri és melyiket bünteti. Egy betegségben szenvedő ember sokszor nem tehet arról, hogy ilyen helyzetbe került. Úgyhogy talán sokan egyetértenek velem, ha azt mondom, hogy az egészségbiztosításnál a szabályozónak/államnak jobban oda kell figyelnie az új, innovatív megoldások hatásaira, mint egy gépjárműbiztosításnál.

Meggyőződésem, hogy a túlzott kategorizálásra meghozott korlátozásokat még a kategória-rendszer nyertesei (jobb egészségügyi állapotban lévők) is könnyebben elfogadják. Az őszinte együttérzés pedig mindig szótlan, ahogy a szerencsések egészségügyi befizetései is, ami nem tépázza meg a segítséget kapók önbecsülését, ezért az egységes egészségügyi befizetések megtartása nem egy rossz formája a szolidaritásnak.